Noah értetlenül pislogott a fiúra, aki feltápászkodott és beletúrt barna fürtjeibe. - Csak eljegyezték, még nem kötötték össze az életüket, de annak a valószínűsége, hogy hamarosan az is bekövetkezik, egyenlő százzal. Nincs semmi ellenvetése, csak elfojtja az érzéseit... beletörődik? - Sakura, kérlek ne beszélj úgy rólam, mintha már évek óta ismernél! - vörösödött el Noah és ő is felállt. - Igaza van... csöppet sem ismerem magát, csak a nevét tudom, de a csókom... megpecsételte a sorsunk! - emelte fel a hangját és elmosolyodott, miközben ajkai elé emelte mutatóujját, mire a férfi összerezzent és elvörösödött, lesütve szemeit. - Mit akarsz tőlem? Neked is a fegyverekre és az iratokra fáj a fogad? Nincs szükségem az empátiádra, ha csak erre megy ki a játék! - háborodott fel Noah s a kezei ökölbe szorultak. Hosszú szőke tincsei aranyfonálként csillantak meg az éjszakai holdfényben, mint valamiféle mentőkötelek, melyeknek minden egyes szála más és más utat mutatott volna a fiúnak, aki nem igazodott ki a saját tettein. De azóta, hogy először találkoztak, nem tudta kiverni a fejéből a férfit. - Báb úr - ejtette ki elsőnek gúnyosan, majd ajkaiba harapott és egy lágy mosollyal közölte: - Jöjjön hozzám! - Ha? - döntötte oldalra értetlenül a fejét Noah. - Csak viccelsz, ugye? - Habár, én nem tudok olyan csicsás ékszert venni magának - mutatott a gyűrűre és úgy nézett az aprócska ékszerre, mint a véres rongyra. - De jobb jövőt tudok magának biztosítani! - Miért akar rajtam mindenki uralkodni? - vonta fel a szemöldökét Noah. - Honnan tudja mindenki jobban nálam, hogy mi lesz kedvezőbb a számomra a jövőben? - Nem így értettem - fonta össze a karjait Sakura és felsóhajtott. - Maga sokkal nehezebb eset, mint gondoltam... - Hogy? - kerekedtek el a férfi szemei. - Nem csak véletlenül futottam magába aznap... - Mi? Mellesleg honnan tudtál a fegyverekről és az iratokról? - Maga tud róluk? Azok után, hogy milyen könnyű megvezetni, nem hittem volna, hogy tud a fegyverekről és a papírokról! - lepődött meg Sakura és újból elővette a szórólapot, amire a férfi nem igazán reagált. - Lassan elkésik az előadásáról... - Ne tereld a szót! - horkant fel Noah. - Legalább fejezd be, amit elkezdtél az előbb... Nem a véletlen műve volt az egész? - Mondhatjuk -motyogta a fiú. - Maga is a tervem része lett... - Miféle terv?- meredt rá hitetlenül Noah. - Miről beszélsz? - Nyugodjon meg! Nem akarom kihasználni, csupán tudni akartam, hogy valóban léteznek-e azok a papírok! - háborodott fel a fiú, mert Noah egyre hangosabban kiabált vele. - És ha elmondom... akkor mi hasznom lesz belőle? - futottak könnyek a szemébe. - Egészen eddig csak megvezettél? - Nem, dehogy is! - rázta meg a fejét és kérlelően rátekintett. - Én valóban érzek maga iránt ... - meg akarta érinteni a férfi arcát, aki durcásan rácsapott a fiú kezére. - Soha többé ... soha többé ne lássalak! - fordult meg Noah és magára hagyta a fiút...
A színfalak mögött áll.
Maga a tökéletesség. Kiegyensúlyozott, daliás és magabiztos...
A jelmezét, mintha csak ráöntötték volna. Arányos vállain végig fut a halványkék selyem ing, ráfeszül minden egyes levegővételénél a mellkasára. Vékony karjain felgyűrődik az anyag. Sokszor elmondta, hogy szerinte nem pont az ő mérete a ruhadarab, de senki se hederített rá. Inkább megdicsérték, hogy milyen csodálatosan néz ki.
Olyan, mint az édesanyja volt.... De ki is az édesanyja? Hiszen... ő árva volt. Nem ismerte a szüleit.
Pedig olyan, mint az édesanyja... A kristály kék, ártatlan tekintet. A huncut, ajkain megjelenő mosoly, mely bájossá teszi telt ajkait. Hosszú, szőke tincsei, melyek még az aranynál is értékesebbek.
Kik voltak ezek az emberek, akik ezt mondták neki? Nem tud visszaemlékezni, csupán homályos foltok jelennek meg a szemei előtt. Torz hangok. Nevetés, zsivaj... s a magány... s üresség.
Létezett ő valaha is?
Arcizmai megfeszülnek, ajkaiba harap...egész testében remeg. Ökölbe szorítja a kezeit, miközben egy kósza izzadság csepp fut végig az arcán és lecsöppen vékony álláról. Jég kék szemei könnyesek, de próbálja türtőztetni magát. Lehunyja őket, majd mély levegőt vesz. A világ megszűnik körülötte egy pillanatra. Csak ő van és a hazugságok, melyek belülről marcangolják. A fájdalmas kiáltások és szívverésének eszeveszett dobogása lüktet a füleiben. Elindul, nem is tudja melyik lábával tette meg az első lépést, csak sétál... Ajkain hazug mosoly, jég kék szemei végig futnak a közönségen és megáll. Teljesen nyugodt. A fények árjában úszik, miközben lágyan meghajol, majd pajkosan rákacsint a közönségben lévő nőkre. - A történet réges-régen kezdődött, mikor a világ még háborúkban égett... - a színdarab magával sodorja. Nem emlékszik a szavakra, melyeket kiejt ajkain, csak játszik. A szívét most már nem nyomja semmi. Mintha csak lebegne... Egy pillanat az egész. Olyan, mintha csak a tengerben hánykódna. Érzelmei vezetik. A hajója csak egy aprócska fadeszka. Egyensúlyozik.
Egy pillanat az egész... De... meddig?
Érzi, hogy létezik. De... meddig?
A függöny legördül, a közönség tapsol... A férfi szemei elkerekednek. Lihegve mered a vidám éljenző tömegre. A szíve hevesen ver, egész teste elnehezedik, és csak most érzi, hogy kimerült. Alig bír megállni a lábain, bele kell kapaszkodnia a mellette álló társába. Ennyi lett volna? - Ennyi lennél, Báb úr? - hall egy sugallatot, mire felemeli a fejét és szembe találkozik egy álarcos fiúval. A fiú a páholyból néz le rá. Rátámaszkodik a korlátra, s mikor összetalálkozik a tekintetük, lágy csókot küld a férfi felé.
A férfi a zongora előtt ül. Ujjat végig pörgeti a klaviatúrán, mely némán tátog... A szerkezet belsejéből egy csenevész rózsabokor bont szirmokat, egészen felemésztve a hangszert. Az idő vaskarmai nem kímélték az öreg, fáradt harcost. A billentyűkről mállik és pattogzik a festék, a kifeszített húrok közül sok elszakadt vagy hiányzik. A rozsda szinte szétmarja a pedálokat. Mégis látványa megnyugtatja a férfit. Feláll és végig simítja gyűrűs kezével legjobb barátját, akivel mindig akkor beszélgetett, amikor nyomta valami a szívét – ami persze elég sokszor volt – vagy amikor örömében madarat lehetett volna fogatni vele. Minden fájdalmát, élményét s tervét elmesélte neki, ő volt az egyetlen, akiben megmert bízni. Leül a földre és ajkaiba harap. Nem tudja, mihez kezdhetne most. A szíve zakatol, a gondolatai nem tudnak menekülni a káosz csapdájából, mely emészteni kezdi.
- Bárcsak meghalnék... - suttogja, miközben feltekint a csillagos égboltra. Izmai görcsbe rándulnak, szemeibe könnyek gyűlnek, de tartani akarja magát. Ha sírni fog, azzal beismeri, hogy ők győztek. Azt pedig nem akarja... Az épület romjai között végig szánt a hideg szél, a megmaradt gerendák keservesen nyikorognak alatta. Jég kék szemeit újból az ujján éktelenkedő „bizonyítékra" emeli, majd kinyújtja karját, hogy jobban szemügyre vegye. Az aranygyűrűn megcsillan a hold sarlója és ezernyi fényben szikráznak rajta a csillagok. - Hova tűnt a mosolya? – kerül látómezejébe a fiú. A férfi hitetlenkedve bámul rá, mintha csak szellemet látna. A fiú lehuppan mellé, majd előhúz egy szórólapot a zsebéből. – Lassan fellépése lesz, és úgy néz ki, mint egy kivert kutya! – mosolyog rá, majd feltekint az égre. – Bántja valami? - Mit érdekel az téged? – fordul felé kérdőn a szőke. - Megmentette az életem, most rajtam a sors, hogy megfizessen! – magyarázza tudálékosan, majd hangosan felnevet. – Szóval, lenne szíves elmondani mi bántja? - Továbbra is egy vadidegen vagy! – pislog a férfi. – Mit keresel itt? - Na jó! Lebuktam – túr bele a hajába. – Csak valahogy idevonzott az a zongora! – bök a hangszerre. – Olyan magányosan áll itt egy romhalmaz közepén... Mintha csak elfelejtették volna... - Mindannyiunkat elfelejtik majd... - A mélységes depressziónak köze van ahhoz a szépséghez az ujján? – érinti meg a kezét a férfinak, aki összerezzen. A fiú kicsit se zavartatja magát, felemeli a férfi kezét, majd ujjait rákulcsolja az övére és úgy szemléli a fényes ékszert. A férfi arcára pír szökik, és hevesen pislogni kezd, de nem húzza ki ujjait a fiú szorításából. Alacsonyabb nála, de nem lehet tőle sokkal fiatalabb. Ujjai hosszúak és csontosak, ugyanakkor kecsesek és bájosak, szinte összeillenek az övével. Nyirkos kezeik összesimulnak, majd miután a fiú enged a szorításból, ujjbegyeiket összeérintik, miközben némán egymás arcát fürkészik. A barna felé fordul és kisöpör egy tincset a férfi szeméből, a füle mögé tűri, miközben továbbra se veszi le szemeit a férfi lepett arcáról. - Mit látnak magában az emberek? – érinti meg ajkait, megtámasztva kezével az állát. Noah szemöldökei az égig szaladnak, pírja lassan beborítja az egész fejét, szinte lángol, de nem tud mozdulni. A fiú smaragd szemei hatalmába kerítették és nem tud szabadulni. Szőke tincsei meglebbenek a sötét éjszakában, miközben a fiú szinte kihívóan feszegeti a határokat... - Mit ad maga a világnak, amiért ennyit kell szenvednie? – a fiú mosolyát átitatja a gúny, keserű csókja. Noah ellenkezni akar, de a szavai nem találnak utat, csupán mered az előtte lévő fiúra, akinek barna tincsei zászlóként lobognak a szél tépázásában. A zöld szemek nem bírálóak, nem vetik meg, egyszerűen szánják... de valamiért lángban is égnek...Nem érti... Szavai nem egyeznek tetteivel... Álnok kígyó szerepe nem tükröződik szemeiből... A fiú arca egyre közelebb van a sajátjához, legszívesebben elrohanna... de nem tud. - De az ráébresztette önt arra, hogy maga egy SENKI? – mintha meg akarná bántani, mégis ahogy kibogozza ujjait az férfiéból és szinte az ölébe mászik, sokkal többet rejtenek azok a sértő szavak. – Te mire vágysz? Mit adhatna neked a világ, BÁB úr? - olyan, mintha szemtelenkedne vele, de mégis, ahogy érzi izzó testét, ahogy illata kényezteti érzékszerveit, tudja, hogy nem akar ártani neki. Csupán közli az igazságot... Egy Vadidegen...Egy fiú... aki lassan elcsavarja a fejét. Továbbra se tud megszólalni, de ahogy egyre közelebb és közelebb érzi a fiú jelenlétét, lehunyja szemeit. - Én szabadságot adok neked – Sakura lágyan ráhajol Noah ajkaira és megpecsételi a sorsukat. A fiatal férfi szíve, majd kiugrik a helyéről a könnyei patakokban folynak, érzi, hogy az egész teste remeg...
Az eljegyzése után ez volt a legutolsó dolog, ami megfordulhatott a fejében...
Néma csönd fátyla terült a szobára. A feszültség szinte kézzel tapintható volt. Noah hitetlenül meredt a nevelőapjára, aki lesütött szemekkel könyökölt az asztalánál előtte, pedig egy piros dobozban két aranygyűrű pihent. A férfi nem tudta, mi vár rá, mivel szembesítik pár perc múlva... Ajkai kiszáradtak, kezei ökölbe szorultak.
- Mire véljem ezt? – kérdezte alig halhatóan, mintha nem is az ő szájából hangoztak volna el ezek a szavak. A mellette álló férfi elvigyorodott és összefonta a karjait. - Mesélje el! – köpte oda az asztalnál ülő idős, telt férfinak, aki nagyot sóhajtott a bajsza alatt. Barna szemeit a fiúra vetette, aki reménykedve meredt rá, de miután meglátta, ahogy a férfi megcsóválja a fejét és feláll, minden jóhiszeműsége szertefoszlott. - A te érdekedben teszem – nyújtott felé egy papírt. - Házassági szerződés – vette el, átfutva az első sorokat. – Én nem csak egy kis fruska vagyok! – kiáltott fel hangosan, mire a jelenlévők meglepődtek. Sose tapasztaltak még ilyen kirohanást tőle. De hiszen mit tehetett volna? – Miért kell ennek így végződnie? – szorította össze a papírt, mintha bármelyik percben képes lenne széttépni. - Meg kell értened, nem volt más választásunk! Ha nem egyezek bele, akkor eltűnünk az emésztőben! A Morgan család egy új jövőt biztosít számunkra, értsd meg! - Én pedig odaadó szerelmemmel teszem még tökéletesebbé az életed – fordult felé a Morgan család legidősebb fia, akit csak Demonnak neveztek, valódi nevét csak kevesen tudták... Noah persze azok közé a kevesek közé tartozott, mióta a férfi, nyomulással szinte bensőségessé tette a viszonyukat. Úgy gondolta Noah, hogy csupán önhittségből játszadozik vele, a pénze miatt hiszi azt, hogy mindent megkaphat – talán valóban így volt – de még tűrhetőnek is tartotta az egész helyzetet, akkor még nyugodtan lerázhatta, de ez a fordulat a karmai közé vetette szinte, védtelenül. - Mellesleg a cégnek kell egy embléma! Te lennél a legalkalmasabb erre! – érintette meg Noah hosszú tincseit és lágy csókot nyomott rá... - A pénz – suttogta tehetetlenül. – Ha beleegyezek... megváltoztatják a színház sorsát? – a férfi nem válaszolt, csak oda sétált az asztalhoz, kivette az egyik gyűrűt a dobozból, majd felé nyújtotta a kezét. Noah ujjai remegtek, de felé nyújtotta. A férfi mielőtt még valóban megpecsételte volna a sorsát, lehajolt s megcsókolta a fiú puha bőrét. „Miért zárnák be a színházat?" – futott át az agyán miközben a könnyeivel küszködött, de nem merte megkérdezni...
- Régi iratok vannak a színház alatt... - suttogja a fülébe Sakura, miután szétválnak... - és fegyverek... - Noah szeme újból elkerekedtek, de próbálta türtőztetni magát. A fiú elvigyorodik. – Aki téged eljegyez, aranybányára lel...
A fiú szemei elkerekedtek és azonnal a férfi mellé rohant. Átemelte a férfi karját a vállán, majd támogatva elkísérte a sarokban álló ágyhoz. - Mi történ veled? – kérdezte remegő hangon, miközben lefektette a régi a papírokra, melyek átáztak a vértől. - Asszem' meglőttek – motyogta a férfi alig hallhatóan. Mosolyogva a fiúra tekintett, aki nem hitt a fülének. Mindig is utálta a férfiban ezt a nemtörődömséget. Talán azért, mert felelőtlennek tartotta – de sokkal inkább azért, mert ő nem tudott ilyen pozitívan gondolkozni. Még egy futó pillantást vetett a fájdalmában felnyögő férfira, majd eltűnt egy hatalmas könyvpiramis mögött. - Meg se kérdezed mi történt? – kérdezte egy halk jajgatás közepette a férfi. A kezét a homlokára helyezte, eltakarva könnyező szemét, nehogy a fiúban szánalmat ébresszen. Erősnek akart látszani, mégis valamit elrontott. A könnyei csak záporoztak. Mindeddig üde arcát a hideg vízcseppek mosták. - Meglőttek – mondta a fiú hangjában egy csipetnyi dühvel. – Eddig még ez sose fordult elő. A kődobálás még elmegy... de téged meglőttek! - Lehet túl messzire mentem... - szipogott. – Steve-t meglincselték... - Mi történt?? – kezdett pánikolni a fiú. Nem sokszor hallotta még ezt a szót... „Meglincselték" esetleg azokban a poros könyvekben, melyeket szinte kimentett a tűz karmai közül. Mikor olvasott ezekről a felkelésekről, harcokról...háborúkról... sose gondolta, hogy a való életében is részese lehet egy forradalomnak. Azokban a kezdeti időkben, oly' távolinak tűnt számára minden. Akkor tájt még fel se tudta fogni ennek a szónak a jelentését. A halál szóval asszociálta. S a halál, mindig egy sötét, embertelen fogalom volt számára. Egy fogalom, semmi más. Semmi olyan, ami árthatna bárkinek is. De amikor a szemei előtt szedte az áldozatait az a bizonyos halál... megtanulta az élet fogalma... nem csak egy felhők között létező idea, hanem a valóság... Ahogy a meglincselték szó is belevésődött az agyába. Tisztán emlékszik, mikor egy másik társával tette ezt a felbolydult nép... De most ebben a pillanatban, még se az lebegett a szemei előtt, hanem a halál ténye...Akármi is történt azzal az emberrel, már soha se tér vissza... A könyv hegyek mögött egy láda előtt térdelt és kötszert, fertőtlenítőszereket halászott ki a jobb időket is megélt, kopott fekete, vastákolmányból. Az agykerekei nem kattogtak, félelmetesen nyugodt volt, annak ellenére, hogy a szíve egyre gyorsabban vert. Valami nincs rendben, talán megőrült... - Rajtaütés volt az Ötös körzetben – válaszolt, majd köhögött. - Ellátlak, utána majd mesélsz! – húzott maga alá egy sámlit, majd zavartan újból körbe nézett, ajkaiba harapott és a fürdőszobájába sétált. – Bárcsak több esélyünk lenne... - suttogta, miközben megtöltött egy kisebb tálat vízzel és lekapott egy törülközőt a zuhanyzója melletti tartóról. Az inkább rongyra hasonlító törülköző a szivárvány összes színében úszott, valahogy nem illet erre a komor, mocskos helyre... - Nem mondhatsz ilyet William! – ült fel a férfi és ajkaiba harapva próbálta elnyomni a fájdalma okozta sikolyt. - Mit... Maradj! – makogott William, majd vissza akarta fektetni az ágyra a férfit, aki megragadta a vállát és mélyen a szemébe nézett. - Te is jól tudod, hogy nem mehet így tovább! – csúszott le a véres keze a fiú válláról és belemarkolt a pólójába. – Senki se változtathatja meg ezt a világot, csupán mi! Már elegen vagyunk, hogy véget vessünk ennek az igazságtalan rendszernek, csak a megfelelő... - A bátyád is így akarná? Hogy egy ilyen „nemes" célért áldozd fel magad? – nézett mérgesen a férfira, akinek gesztenyebarna íriszeiben megcsillant valami, majd tova is tűnt. – Mi biztosít arról, hogy amit mi akarunk, az csak jobb lehet? - Kételkedsz a szövetség igazában? – engedte el a felsőjét, majd lassan visszafeküdt. – Habár neked nincs semmi veszteni valód. - Ne beszélj így rólam... - gombolta ki a férfi ingét s csak ekkor fedezte fel, hogy a férfi sérülése sokkal komolyabb, mint elsőnek gondolta, ha be is köti látnia kell egy orvosnak, ami kicsit problémás... - Elég szépen belefúródott a golyó is – nyúlt bele a farmerja zsebébe, majd kivett belőle egy kis csipeszt. – Ez most fájni fog Shaun, de bírd ki! A férfi felé nyújtotta a kezét, mire a kisebbik megszorította, miközben magában csak azt kántálta, hogy sikerülni fog. Életében már sok sebet varrt össze és tisztított ki. A szervezet vezetője tanította meg neki, mikor hozzájuk került. Az életének értelmét talán, akkor találta meg. Az ifjú idealista, aki egy másik világban élt. Tiszta szívből hitt az igazság erejében, melyet számára a szervezet jelentett s a férfi, aki az élén állt ennek a felkelésnek. Csupán akkor változott meg minden, amikor az ideálját a szervezet tagjai buktatták meg s egészen egy olyan döntésre sarkalták, ami kizökkentette a fiút... a hitből... Nem tudta, mikor hagyta alább a küzdőszelleme, de egyre inkább tűnt egy végeláthatatlan macska egér játéknak az egész, amit a „szabadságukért" vívtak, ami a jövőjüket jelentette... - Miért bujkálsz itt Will? – suttogta Shaun félálomban. - Nem bujkálok... - válaszolt lágy mosollyal az ajkain a fiú. – Hiszen mindannyian tudják, hol élek. - De nem jársz gyűlésekre és nem veszel részt az akciókban sem. Nem vonom kétségbe az elveidet... de nehogy megtalálják a gyenge pontod és széttépjenek! - Idejönnek és felelősségre vonnak, mert nem veszek részt ezekben? Úgy tudom, nem esküdtünk semmire.. vagyis akinek én esküdtem.. ő már halott. Ez egy szabad szervezet, ha szükségük van rám, szólnak..addig is... - Te nem akarod megváltoztatni a világot? Együttes erővel többre mennénk... - Én is elismerem, hogy a világnak meg kell változni, ha ez nem így lenne, nem kelnék fel reggel és nem lopkodnám a régi iratokat. Ha nem lenne valamilyen szinten a lázadóknak igaza, akkor nem foglalkoznék éjjel-nappal ezekkel a papírokkal – tárta ki a karjait és rámutatott a szoba összes könyvkupacára, a papírokra a falakra kitűzött iratokra. - Csak... a legjobb alkalomra várok... hogy magjában roppantsam össze... - Most már tudom miért téged akart vezetőnek az öreg SAM...- ejtette ki a szavakat halványan és akadozva Shaun, majd mély álomba zuhant, ő már nem hallotta William hangos, szenvedő zokogását...
A lámpafények tüzes vaskarmai nem érték el őket, csupán hűsítő hópelyhek tapadtak a szellővel táncoló tincseikbe. A férfi egész testében remegett, miközben magához szorította az ismeretlen fiút. Ujjai görcsbe rándultak, szinte hozzá ragadtak a fiú derekához. Füleik bevörösödtek a hidegtől, ajkaik kiszáradtak, miközben elvesztek egymás tekintettében. Kék szemei reménytelenül eltévedtek a smaragdzöld erdő lombjai között. A zöld szemek pedig a türkizkék tengeren hajókáztak végeláthatatlan hullámok között hánykódva. Hevesen verő szívük, ütemtelen zaja felébresztette az egyik eresz alatt szunnyadó verebet, mely elillant egy szempillantás alatt. A szőke lágyan arrébb tolta a kisebbiket, hogy jobban szemügyre vehesse. Pár percig csak meredtek egymásra, csupán ajkaikon távoztak a ködfelhők, melyek tova tűntek a hidegben.
- Köszönöm – szólalt meg végül a barna, majd elmosolyodott. – Nem is tudod mitől mentettél meg! Majd egyszer meghálálom! – fordult meg. - Várj – kiáltott fel a szőke. - Ha? – döntötte oldalra a fejét, majd hangosan felnevetett. – Valamit még szeretnél, kedves Noah Sparkle? – a neve hallatán a férfi megrökönyödött, majd a tincsei közé túrt. - Benned kit tisztelhetek? – kérdezte hezitálás nélkül, szomjazva a válaszra. A fiú kérdőn rápillantott, majd válaszolt: - Az én nevem érdektelennek tűnik egy ilyen szikrázó fény mellett, mint az öné... de ha annyira akarni tudja, nevezzen csak Sakurának – majd a mellkasához szorítva a táskát meghajolt a férfi előtt. – Remélem, valamikor még összefutunk, akár így is – majd már csupán rohanó alakja és a hóban hagyott lábnyomai emlékeztettek a találkozásra, mely egy új történet kezdete volt... Noah tanácstalanul állt, miközben ajkai legörbültek és arcára megjelentek a döbbenet mimikái, melyek lassan lefagytak. A lángok, melyek óvatosan kezdték felemészteni Noah egész bensőjét, lágy mosolyt varázsoltak a merev fiú orcájára. Hangos nevetésben tört ki, majd feltekintett a borús égre. A hópelyhek, amint elérték bőrét vízcseppekké olvadtak. Kitárta kezeit és örömében körbe-körbeforgott a hópelyhek ütemtelen keringőjében. - Sakura – suttogta, miközben hátra dőlt, megbízva a jéghideg hó ölelő karjaiban, miközben ajkai szélesebb mosolyra húzódtak, szemei pedig fényesebben csillogtak, mintha valaha akárkinek...
Noah szemszöge...
A szívem továbbra is hevesen vert, miközben a szemeim előtt a fiú arca lebegett. A kócos barna fürtjei, a bíráló zöld szemei és aprócska mégis dús ajkai. Halványlila gőzöm sincs, hogy mi ütött belém abban a pillanatba, amikor úgy döntöttem segítek neki. Csupán cselekedtem. A szívem vezérelt. De hova is?... Miközben az apránként tisztuló eget bámultam, ropogó hó hangját hallottam, mire felültem és leráztam magamról a hozzám tapadt pelyheket. A férfi pár centire tőlem állt meg. Zsebre dugott kézzel szemlélt, hosszú fekete tincseit a szél borzolta, sötét barna szemeit pedig rajtam legeltette, majd megcsóválta a fejét, beletörődően... - Mindig is ilyen gyerekes voltál? – kérdezte csipetnyi gúnnyal a hangjában. - Igazából sose nőttem fel – tápászkodtam fel a térdemre támaszkodva, majd újból lesöpörtem magamról a havat. - Sajnálatos módon – motyogta, majd megragadta a csuklóm – Gyerünk már, még sok mindent meg kell beszélnetek... - „Beszélnünk"? – vontam fel a szemöldököm, mire a férfi megtorpant és a füleim mögé tűrte szőke tincseimet. Ujjait lágyan ráhelyezte az ajkaimra, miközben alátámasztotta az állam is, hogy beletekintsek azok a félelmetesen sötét szemekbe. A másik kezét körém fonta és magához húzott. - Csak ezzel tudod megmenteni azt a koszfészket. Csak a családom pénze tudja fent tartani azt a játszóházat... De bizony, mindennek ára van, és amiért nektek nincs tartós kasszátok a színház jövőjének az ára TE voltál... - mosolygott, miközben én zavaromban lecsuktam a szemeimet és úgy szorítottam, mintha az életem múlt volna rajta. Az arcom a vörös összes színében úszott, mégis kifejezetten mérges voltam. – Hogyan döntesz?
Nem is tudom, hogyan kerültem erre a helyre. Minden emlékem olyan homályos, mintha soha se léteztem volna. Egy dolog, ami rémlik eddigi életemből, hogy aznap is szakadatlanul hullott a hófehér, mennyei áldás. Hideg érintései igazolták csupán létezésemet, ahogy hosszú tej szőke hajamba ragadtak és hűsítő csókjaival halmozták el az arcomat. A horizont, akkor olyan távolinak tűnt, a fehérség emésztette fel előttem az egész világot. Mennyországnak hittem az első percekben, mégis sokkal inkább a pokolra hasonlított... Miféle sorsot is szánhatott nekem az ég? – futott át akkor az agyamon, miközben azon törtem a fejem, mit is hagytam magam után. Nem lehettem hét évesnél idősebb. Talán arra még valóban emlékszek. De akkor, mit is számítottak azok az évek. Valami hiányzott belőlem... azoknak az éveknek a súlya. Üres voltam és könnyed, mint a hópelyhek. Halvány, érdektelen, nem is mindegy, ha eltűntem volna.
De miért történt minden másképp?
A tömény füst betöltötte a kis helyiséget. A fiú a földön feküdt a kezében egy könyv pihent, szemeit végig futtatta a sorain, majd a mellette pihenő ceruzával néha aláhúzott sorokat, vagy egyszerűen kiemelt egy-egy szót... A régi, olajlámpás fénye alig világította meg a szobát, de elengedő volt számára, hogy nagyjából kivegye a leírtakat, azonban néha közelebb kellett emelnie arcához a könyvet, a szemöldökei ilyenkor összefutottak és hevesen pislogva próbálta kivenni a mondattöredékeket. A sarokban egy ágy állt, tele jobb időket is megélt, megsárgult, vagy elszakadt újságokkal, folyóiratokkal. A falak penészesek voltak és pókhálóval teleszőttek, de a könyveket, kockás, régi takarók, vagy nejlon fóliák óvták. - Lassan meg kellene érkeznie – ült fel, majd kinyújtotta elgémberedett végtagjait. Barna tincseibe túrt, majd felállt és felvette az asztalról egy fül nélküli, kézzel festett bögrét. Belekortyolt a fekete löttybe, ami minden bizonnyal kávé lehetett, majd ledobta az asztalra a könyvet. Ujjait végig húzta az ósdi asztalon, majd grimaszolva a ruhájába törölte a port. - Sokat vártál? – lökte be az ajtót az illető, majd lezuhant a padlóra, melyet lassan elárasztott a vörös folyadék...
Tapsvihar zengte be a teátrumot. Az emberek állva éljeneztek, szemeik csillogtak, ajkaikra elismerő mosoly kúszott... Egyesek a könnyeikkel küszködtek, mások teljes katarzisban meredtek maguk elé. A fények kavalkádjában egy férfi állt. Karjait széttárva lihegett, miközben aprócska izzadság cseppek futottak végig arcán. Rózsacsokrok környékezték, miközben műanyag hó eső hullott rá. Szikrázó fényként tündökölt a színpadon... Szőke, hosszú tincsei lágyan leomlottak széles vállairól, míg meghajolt, majd csókot dobva közönségének egy szívdöglesztő mosoly kíséretében lesétált a színpadról. - Tökéletes, mint mindig – veregette hátba egy idősebb úr, mire a férfi csak döccentet. Kék szemeit egészen egy szobáig vezette, mely a színfalak mögötti folyosó végén várt rá. Végig vergődött a tömegen, s elérve az ajtót, megszorította a kilincset és belökte, majd lágyan behajtotta maga után azt... - Tökéletes, mi?- kérdezte neki dőlve az ajtónak, majd lassan lecsúszott a földre és összehúzva magát, ajkaiba harapva próbálta elnyomni feltörő zokogását. Nem tudta mennyi ideig ülhetett a földön, de úgy gondolta ideje lenne átöltöznie, mert a jelmeze teljesen átnedvesedett az izzadságtól és az illata se volt igazán kellemes. Felemelte a fejét, majd lassan feltápászkodott. Kék szemei vörös színben úsztak a sok sírástól, nem is beszélve száraz ajkairól. Rátámaszkodott a fésülködő asztalára, majd miután kiszúrta a sok cukros papírköteg között egy kék hajgumit, összekötötte hosszú tincseit és váltóruhát vett fel. Újból beletekintett a tükörbe, majd elhúzta a száját, mert jobban szemügyre véve magát sokkal ramatyabbul nézett ki, mint sejtette. Szőke fürtjei göndörödve meredeztek az ég felé - minden bizonnyal a párától és a melegtől, ami a szobában uralkodott – szemei táskásak voltak, az arca pedig beesett, de úgy döntött nem pazarolja tovább az idejét. Felkapott egy régi, sötétkék kabátot, majd meglógott a vészkijáraton. Kilépve az ajtón, beleszippantott a csípős hideg levegőbe, majd lágyan elmosolyodott. A felhők hatalmas alakokban vándoroltak az égen, eltakarva a hold kerekded arcát, mely csupán időnként fedte fel teljes valóját. Az utcákon koszos hókupacok feküdtek, tócsák szegélyezték az útpadkákat, nem is beszélve a csöpögő jégcsapokról, melyek méltóságteljesen lógtak a gázlámpákon. Ameddig a szemellátott, meleg fény töltötte be a várost. Az emberek vidáman csevegtek egy - egy karácsonyi bódé mellett - melyeket minden bizonnyal a napokban állítottak fel – s gyerekdalokat és ínycsiklandó illatokat sodort magával az északi szél... Az utakon lassan suhantak a fekete Bogarak. Pöfögve festették fel a fehér füstfelhőket a horizontra. A kirakatok üvegein vizes, szakadt plakátok emlékeztettek a DTL - párt (Don't Tell Lies) elsöprő győzedelmére és a Nemzeti könyvtár bezárásáról is láthattak értesítőt az éppen arra tébláboló emberek. Sokakat nem rendített meg a hír, a háborúk óta igazán sok szennylap került napvilágra, melyeket a könyvtár őrzött – sokaknak megkönnyebbülést jelentett ezeknek az eltüntetése. A férfi elsiklott mindezek felett, zsebre dugott kézzel sétált a csúszós-jeges járdán, miközben próbálta felvázolni magában, mit vár el magától az elkövetkezendő évben. Helyesbítek, mit vár el tőle a világ –ami számára persze a közönséget jelentette – mit adjon nekik, hogy tovább tündökölhessen a színpadon.
„Melyik színpadon?" – fordult már meg vagy ezerszer a fejében.De továbbra se tudott dűlőre jutni, mi lenne a helyes válasz... Jól tudta... Sőt nagyon is jól tudta, hogy az emberek, akik tisztelik és nagy becsben tartják, mindannyian csak bábok... Ahogy ő maga is. Egy báb, egy játékszer, egy hazug jelkép... A tökéletes béke, mindaddig létezik, míg valaki másnak nem látja azt (ŐK másnak látták)... Mindaddig béke, míg elhitetik magukkal az emberek, hogy minden rendben van.(Lehet, hogy Ők is hazudtak maguknak)
„De ez nincs így, bizonyára te is tudod"
Mikor az átfutott az agyán a gondolat, hogy mi lenne ha... szembe találkozott két rendőrrel akik, majd fellökték, miközben valami értelmetlen halandzsát kántáltak a Walki-talkie-ba. Megrázta a fejét és tovább gyalogolt. Neki tökéletes így az élete, mindene megvan, mindent megkaphat. Egy kiváltságos személy, aki akármit csinál „tökéletes".
Elkezdett magában kételkedni...
„Te azoké vagy, akik nem ŐK"
A kerekei kattogtak –rozsdásak voltak - a füle süvített. Kizárta a külvilágot és magának szentelt egy aprócska percet, hogy megértse, hogy valami nincs rendben.
Valami történni fog.
Nem kapott levegőt, meg kellett állnia, csupán most vette észre, hogy rohan. Szőke tincseit tépázta a szél. Körbe ölelték testét, miközben félelem itta magát bele egész lelkébe. A szíve, majd kiugrott a helyéről, a feje zúgott s minden egyes porcikájába beleköltözött a tudat, hogy halványodik... Valami nincs rendben... Tudta, hogy valami meg fog változni. Nem értette, hogy miért a mai napon következik be, hiszen semmi előjele nem volt a változásnak. Újból a színpadon állt a közönség éljenzett és tapsvihar töltötte be az egész színházat. Kiáltoztak nevettek vagy sírtak. De Ő nem hallotta. Csak a szakadozó, vontatott mozdulatokat figyelte. Az emberek, mint a lassított felvételek zizegve hullámoztak előtte. - Nem lehet – suttogta maga tehetetlenül, majd összeesett és befogta a fülét. Hirtelen ágyútűzrobaja szaggatta a dobhártyáját, tankok robogtak el mellette, sikolyok és halálhörgések töltötték be egész valóját... Minden a lángok martalékává vált, de ő mégis gúnyos mosollyal meredt az előtte tornyosuló holttestekre.
„Kenyeret és cirkuszt a népnek" – zúgott a fejében...
- Gyere vissza, te tolvaj! – zökkentette ki az önmarcangolásból egy mély férfihang, majd látta, ahogy egy fiú fut felé kezében egy táskával. A fiú szemei könnyekben úsztak, lélegzete akadozott, dús ajkait szóra nyitotta, de csupán néma kiáltás szakadt fel torkából. Barna, rövid tincsein végig futott a hold halvány sarlója...majd belezuhant a férfi karjaiba, aki magához rántotta, betakarva hosszú, kék ballon kabátjával, miközben lágyan magához ölelte...védelmezve, valami sokkalta nagyobb dologtól, mint ő maga...
"Az idő gyorsan telt, de az óra már nem ketyegett, egy helyben állt a mutató. Megfagyott... Megállították... Megrémült és meghalt... „
A lángok kifakultak, az alakok eltűntek. Mindennek vége lett egy szempillantás alatt, mintha meg se történt volna az egész. Pedig ők tudják, hogy mindez a szemeik előtt játszódott le.
A hópelyhek lassan szállingóztak, fehér takarót vonva a véráztatta utcákra. Az éjleple alatt váltak eggyé elmosva a múlt hagyatékát, eltüntetve mindazt, amit a világ bukása hagyott maga után. A pislákoló lámpafényben ismeretlen alakok suhantak el, arcuk fekete maszlagként olvadt bele az éjféli tájba. Rohantak, futottak a megállt idővel. Nem tudták ugyan, hogy mindennek vége, nekik a reményt halt meg... legtöbbször... utoljára.
A fiú nem is hederített rájuk, egy hatalmas farkaskutyával ült az egyik park padján és a hópelyhek táncát figyelte. Ajkain keresztül lágy gőzfelhő tört utat, minden egyes levegő vétel után. Szemei üvegesek voltak, arca könnytől ázott mégis kifejezetten száraz, fakult, élettelen volt. Maga se tudta mióta ülhetett ott. Egész testében remegett, tincseivel a szél játszott bohókás táncot. Zöld szemeit egy percre se vette le a távolban lévő romos épületről. Fénykorában talán, valami színház lehetett vagy előadó terem, de mostanra már csupán a maradványai emlékeztettek valami hasonlóra. A falai közt törött tükrök, székek és deszkák feküdtek. A hó édesdeden ölelte át a romokat, elrejtve a világ elől a pusztítást, mely emberek ezreit sodorta a halál, háborgó hullámai közé. A kutya halkan felnyüszített és kinyújtotta elgémberedett lábait, majd újból álomra hajtotta a fejét. Ébenfekete szőrébe csillagokként hullottak a pelyhek égboltot vésve, s utópiát hirdetve a nincstelennek...
A fiú világtalanul meredt maga elé s a hó fátyolként borult halovány alakjára... Úgy érezhette magát, mint akit hátrahagytak, pedig ő volt, aki előre lépett... Vakon bízva követte az ideákat, amelyek lassan tovatűntek a múlttal... elfeledve egy újabb évszázadig...
Ajkai cserepesek voltak, ujjai pedig lilák... Lágyan megsimította, majd belemarkolt a fekete kutya szőrébe, próbálva felmelegíteni átfagyott végtagjait. Lehunyta szemeit és felsóhajtott. Akire várt, már sose jön ki abból az épületből. Soha se jön vissza hozzá. - Soha se létezett – sóhajtott fel, miközben könnyek gyűltek a szemébe. A meleg fényben – melyet a régi gázlámpák árasztottak - arcán átfutott egy röpke mosoly, majd záporozni kezdtek könnyei. A kutya ráemelte türkizkék szemeit, megbökte gazdája orcáját, majd leugorva a padról sétára invitálta a remegő fiút. A fiatal ráemelte vérben úszó, fáradt szemeit, majd végig futtatta ujjait a kék kabátján, átölelve magát, újból felidézve a régmúlt képeit... A kabát nagy volt rá, szinte lógott rajta, de őt ez cseppet sem zavarta. Vele volt az illat, melybe ezerszer beleremegett a szíve... ennyi számított neki. A koromfekete kutya kék szemei északi fényként világította meg az utat a fiú számára. Megtörölte könnyes szemeit, majd az állat mellé lépett és elindultak a rommal ellentétes irányba. Mielőtt végleg elhagyták volna a kerületet, visszafordult. - Sajnálok... mindent – suttogta... - De még mindig a lázadókkal vagyok.
„Jól választottál" –zúgott végig a fejében a válasz, amit mindahányszor hallott a férfi szájából... igazolást nyert... annak ellenére, hogy ő maga tudta, hogy hazugság.